Mocorgást hallottam a hálószoba felől, ez a nesz ébresztett fel a szendergésemből. Felkeltem, mint az utóbbi napokban általában, a kisebbik kanapémon kuckóztam be magam, és ahogy leléptem a padlóra, kihasználtam a mozdulatot és jól belenyújtóztam.

Megjelent az ajtóban, rám nézett, jó reggelt kívánt és elkezdett ölelgetni… Amit alapjában véve néha szeretek, de miért éppen a jóga pozícióm közepén kell ezt csinálni?

Na mindegy, hagytam magam…

A kis fehér, selymes szőrű is megjelent a háttérben. Én bizony nem várok Rád, megyek kifelé!

Kinyitotta az ajtót, kiballagtam és elindultam a kertemben körül nézni. Lepisilem a bokrot, megszaglászom a kaput. Kinézek az utcára. Most nem jön senki, akit meg kellene ugatni. Se gyalog, sem biciklin… A kocsikat nem ugatom, mert azok túl gyorsan elsuhannak előttem. Abban semmi élvezet nincs

A sötét órákban, amíg a lakásban őrzöm a kanapét, (azt is lelkiismeretesen el kell végezni!) sok minden történik odakint.

Van pár cica. Érzem, ahogy a szagmintájukat elhagyják az éjszakai őrjárataik során. Beleszippantok a levegőbe és megállapítom, hogy a Kiscicááám nevű volt a legaktívabb.

Többet sétálgatott az éjjel és a két kölyke követte őt – nekik érezni még a baba cica szagukat. Hát persze, néha még szopiznak…

Óh, a régi szép emlékek!

Amikor még én is oda bújtam anyukámhoz, összebújtunk a testvérkéimmel és élveztük anya meleg testét, bundáját… Aztán egy napon beleraktak minket egy ládába, valami zötyögős helyen voltunk egy kis ideig, és egy olyan helyre kerültünk, ahol nem volt anyu, nem voltak az ismerős szagok.

Kedves hangon szóltak hozzánk az emberek, de az nem ugyanaz! Egy sötét időszakot voltunk ott, emlékszem, akkor nagyon rosszul aludtam. Vagy inkább nem is aludtam, aztán amikor eljöttek a világos órák, akkor jöttek mindenféle emberek. És néztek minket, mi meg néztük őket a testvéremmel és hiába akartunk odamenni hozzájuk, nem tudtunk, mert ott volt egy rács… Eddigi életem legrosszabb napja volt. Mert nem volt ott anyu…Erre nagyon emlékszem… Úgyhogy hagyjuk is ezt az időszakot!

Big Mama is sétálgatott kicsit és nézzük csak… Huuu itt valami idegen macskaszag van! A francba!

Ki merészkedett be az én kertembe?

Csak kerüljön a szemem elé! Vagyis inkább ne is kerüljön a szemem elé, mert aztán futhat ezerrel!!!
És nézzük csak, itt is van valami furcsa szag… Óh, ezt ismerem! Már találkoztam vele, bár annak kicsit más szaga volt, de nagyon hasonló a mostanihoz.

Ez egy furcsa labda. Fut, és amikor utána szaladok, el akarom kapni, akkor összegömbölyödik, labda lesz és nagyon szúr. Ha óvatos leszek, tudok vele játszani. Nem úgy, mint a színes labdáimmal, amik gömbölyűek, aztán játék közben meggondolják magukat és darabokra esnek.

Na, megjött a fehér selymes szőrű… Felébredt.

Ő mindig később kel fel, mint én és még sokáig álmos pillantásokkal néz a világba. Azt hiszi, hogy ez olyan cuki, de én tudom, hogy semmire nem jó ez a pillantás, csak arra, hogy manipulálja a világot. Csinálja csak nyugodtan, engem bizony nem tud manipulálni!

Rávakkantok. Elfordítja a fejét, mintha meg sem hallotta volna… Aztán rájön, hogy igazából sokkal jobb együtt futkosni velem, kergetőzni, mint egyedül sétálgatni a bokrok között. Úgyhogy idefut és én megmutatom neki az új labdámat.

Lendületesen bele akar biccenteni az orrával, az első mozdulat után azonban visszahőköl. Ő is érzi, hogy ez nem olyan labda, amilyet bulis kétoldalról rángatni, húzni, aztán elereszteni. Ez bizony bökős labda.

Egyszer csak hallom, hogy nyílik az ajtó.

Hallom a hangot: Gyertek! Kiskutyáim! – imádom, amikor ezt mondja…

Annyira kedves, melengető. Bár ezt a szótagot a szó elején nem tudom értelmezni: kis. Mert amikor „KIS vacsorát” kapok, az bizony nem annyira kedves és melengető a pocakomnak!

Jövök már!!!! – De mi lesz a labdámmal???? Vagy egy szuper ötletem: leküzdve a kellemetlen szúrást. A nagyon kellemetlen szúrást, szinte fájdalmas szúrást, bekapom a furcsa labdámat és berohanok a konyhába.

Ajándékot hozok!!!! – trappolok hozzá és dobom a labdámat a lába elé, lelkesen, csillogó szemekkel!

Hatalmas sikoly.

Úr Isten, mit hoztál, Kongó?????

– mondja kissé ijedten, kissé szemrehányóan, de azért érzem azt a pillanatnyi csipetnyi szeretetet is a hangjában…

– aztán morgás…

Letörten bekullogok a szobába. Felkapaszkodom a kanapémra, lesütöm a szemem…. Valami rosszat tettem???? Pedig csak ajándékot hoztam neki…

Ő kimegy a lapátért, rárakja a labdámat. Nem fogja meg kézzel, na szép… pedig én meg reszkírozva a szám épségét, behoztam neki… És fáj is a szám itt-ott…

Hallom, ahogy mondja, miközben a lapáttal az udvarunk azon oldalára siet, ahova csak nagyon ritkán juthatok el:

„Sünike, kérlek, ne gyere be az udvarba! Most oda raklak, ahol biztonságban leszel, de a kerítés másik oldalára ne gyere, nehogy a kiskutyáim bántsanak!”