Vannak az állatoknak érzelmeik? Igen, vannak!

Már a tudomány is elismeri, és bizonyítékok alapján nagyon valószínűnek tartja, hogy sok állatnak vannak érzelmei, bár ezek összetettsége és tudatos megélése fajonként eltérhet. Ezek alapjában különböznek az emberi érzelmektől, amelyeket emberként megélünk, definiálunk.

Az alapvető érzelmek, mint például a félelem, az öröm, a düh, a kíváncsiság, a kötődés, a stressz – számos emlősnél és madárnál jól dokumentáltak.

Ezek nem csupán automatikus reflexek: viselkedésük, hormonális változásaik és agyi működésük is hasonlóságot mutat az emberével, ám mégsem ugyanazok, mint az embernél.

A vadállatoknál az érzelmeket erősen befolyásolja a túlélés, míg a környezetünkben élő állatoknál gyakran megfigyelhető, hogy átveszik a gazdik érzelmeit, viselkedési szokásait.

„Mutasd az állatod és megmondom, hogy vagy!” – ez az egyik előadásom címe, ami tényleges megfigyeléseken alapul és a gazdi és kedvence közötti hasonló viselkedésről szól, valamint arról, mi mindent veszünk át egymástól, úgy az ember az állattól, mint az állat az embertől.

Évszázadok óta az ember közelében élő állatok világában a szelídség, a társas viselkedés, az emberrel való együttműködés fontos elemek, míg a vadon élő állatoknál a túlélést támogató érzelmek elsőrangúak.

Ezért például a kutyák különösen jól olvassák az emberi arckifejezéseket, hangulatot és gesztusokat, és itt szeretném megjegyezni, hogy elsősorban az energiát. A lovak, macskák, sertések és szarvasmarhák is képesek felismerni ismerős embereket, emlékezni rájuk, és eltérően reagálni rájuk – és ők is elsősorban az emberek energiáját érzékelik.

Egy tehén, sertés, juh vagy tyúk is képes örömöt átélni, félni, stresszelni, kötődni társaihoz, gyászszerű viselkedést mutatni bizonyos helyzetekben (a gyász folyamatukról talán az elefántok a leghíresebbek).

A sertések játékosak és képesek problémákat megoldani. A tyúkok különböző riasztó hangokat adnak a ragadozó típusától függően, és gondoskodnak a csibéikről. A tehenek például nyugtalanok lehetnek, ha elválasztják őket a borjaiktól. Persze lényegesen másképp, mint az ember. És fajtán belül, az egyedek között is van különbség, vannak, akiket megvisel, ha elveszik tőlük a borját és vannak, akiket nem.

Mi ebben az ember szerepe?

Nem mindegy, hogy milyen energiát, milyen érzelmeket vetítünk rá az állatokra. Ha folyamatosan a sajnálat energiáját projektáljuk az állatokra (akár például menhelyen élő állatokra), akkor teljesen beépül az ő világukba ez a rezgés, és mint tudjuk, a sajnálat elég alacsony rezgésű érzelem.

Hát de mit csináljunk, ha az a kutyus/cicus tényleg olyan kedvesen, ártatlanul néz ránk, de nem tudjuk hazavinni? Mi lesz szegénnyel?

Először is engedjük el, hogy sajnáljuk őket…

Tudom, nem könnyű és vannak helyzetek, amikor nálam is gyakran bekapcsol ez az érzés. Ilyenkor ismerjük el, hogy: -igen, most sajnálom ezt az állatot. Megengedem magamnak, hogy még 3 percig sajnáljam, és utána mást választok.

Hiszen mindig van választásunk! Választhatjuk azt, hogy napokon keresztül siratjuk, sajnáljuk az állatot, és választhatjuk azt is, hogy nem.

És elismerhetjük, hogy nekik is van választásuk.

Főleg a menhelyen élő állatokkal kapcsolatban érvényes, hogy soha nem tudhatjuk, hogy miért választanak ők bizonyos helyzeteket – amikről nekünk, embereknek van nézőpontunk és ítélkezésünk. Nekik nincs.

Nem tudunk biztos választ adni arra, hogy az állatok éreznek-e úgy, mint mi emberek, mert nem tudjuk közvetlenül megtapasztalni egy állat szubjektív élményeit. Ami biztos, hogy nekik teljesen más megközelítésük van a világ dolgairól, nézőpontjaik vannak, de teljesen máskép, mint az embereknek és nem ítélkeznek.

Az is nagyon valószínű, hogy az emberre jellemző összetett érzelmek – például a bűntudat, a szégyen vagy a hosszú távú egzisztenciális szorongás – nem jelennek meg az állatvilágban ebben a formában.